A kalocsai főszékesegyházban Bábel Balázs érsek mutatott be szentmisét halottak napján az összes elhunyt lelki üdvéért.
Beszédének kezdetén az ünnepnek mottót adott: Memento mori! Emlékezz a halálra! Ez a latin szállóige a klasszikus ókorból való. Elsősorban a sztoikus filozófusok szerették használni az élet mulandóságának kifejezéseként. Foglalkozott vele Marcus Aurelius is, aki csatákban forgolódott, és sokszor közelébe került a halálnak. Ezt a kifejezést úgy is alkalmazták a bölcselők, hogy rövid az élet, tehát nem lehet mindenre elfecsérelni. A halál pedig pontot tesz a földi életre. Seneca azt mondta, hogy „felesleges beszédekkel ne raboljátok el a kincsemet.” A rómaiak a nagy ütközetek után diadalmenetet tartottak, de a városba érkezve egy rabszolga megszólította a győztest mondván, hogy gondolj arra, hogy te is csak ember vagy. Mert egyetlen hadvezér van a földön, - mondták akkoriban, - a mors imperator, a győztes halál, ami mindenkin uralkodik. A gondolatot a keresztény középkor is átvette, és sokan azt gondolják talán Eötvös József, „A karthauzi” című regénye alapján is, hogy a szerzetesek, akár a középkori emberek besavanyodottak voltak, akik csak a haláltól tartottak, és ezért lett a jelmondatuk, hogy gondolj a halálra. Pedig a szerzetesség nem ezért választotta ezt a gondolatot, és a középkori ember sem ezért használta, hanem, mert az örök életre irányítja a figyelmet. A halálra való gondolás figyelmeztetés, és üdvös félelmet kelt, de mégis az örök életre mutat.
A főpásztor kultúrtörténeti elmélkedését a középkor nagy szerzőjének Celanói Tamásnak e napra írt szekvenciájának elemzésével folytatta. A Dies irae kezdetű himnusz – Ama végső harag napja - sok zeneszerzőt és költőt ihletett meg évszázadok óta. Az ítéletre ugyan félelemmel gondoltak akkoriban, de bíztak abban, hogy az Isten megbocsát. Ahogy a himnusz vallja: az Úr megbocsátott Magdolnának, megbocsátott a jobbik latornak, s ezért talán nekünk is irgalmaz. A halál így átmenet a mostani életből az örök életbe. Az érsek ezután aktualizálta a halál gondolatát. Elmondta, hogy a materializmus anyaggá tette az embert. Az ember fogyaszt, és ettől ember, illetve addig ember, amíg képes fogyasztani. Megemlítette, hogy a napokban a rádiót hallgatva egy telefonálós műsorban hittagadók, materialisták megvallották, hogy szerintük a halál után a nagy semmi jön. A ma embere ennyire „metafizikátlan”, vagyis csak a biológiai életre és a fogyasztásra koncentrál. Ez egy rossz felfogás. A kinyilatkoztatás más. Amíg a zsidó nép nem jutott el a feltámadás hitére, addig egyfajta fájdalmat élt meg. Ahogy a zsoltáros is megírja, hogy „akik a földben nyugszanak már nem dicsérnek téged Uram.” A makkabeusi korban eljutnak oda, hogy Isten jósága nem viseli el, hogy teremtése a megsemmisülésben vesszen el. Így jutnak el a makkabeusi harcokban odáig, hogy imádkoznak és áldozatot mutatnak be az elhunytakért. Jézus korára a választott nép minden lelki csoportja a szadduceusok kivételével eljutott a feltámadás hitére. Nem volt számukra egyértelmű a feltámadás hogyanja, sok kérdés volt bennük, de eljutottak egyfajta hitre. Ezt erősítette meg Jézus tanítása, s a mai prefációban is imádkozzuk, hogy „életünk megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben, örök otthon várja.” Jézus tanításában komoly erőt is ad, hiszen az Eucharisztiában saját magát, mint az élet kenyerét adja nekünk. „Viaticumként”, útravalóként kapjuk meg Őt. Az örök életre vezető útitárs lesz, hiszen aki ezt a kenyeret eszi, az örökké élni fog. A feltámadt Krisztus létmódja van benne a kenyérben, s ennek lesz az ember részese. Sajnos néha még a hívek is elbizonytalanodnak a halál közelében, de mégis fontos hitünket erősíteni abban, hogy az Eucharisztia legyen útravaló az életben is, és az örök éltre vezető úton is. Az Egyház a legelső időktől mondott Szentmisét a mártírok sírján és a hitvallók sírján is. Szép példa volt Szent Mónika, aki meghagyta fiának, Ágostonnak, hogy az Úr oltáránál emlékezzen meg róla, amikor meghal, vagyis mutasson be érte misét. A hatszázas években Szent Izidor pünkösd után elrendelt szentmisét a halottakért, majd Szent Odilo apát hatására a halottak napja is az egész világegyház ajándéka lett.
A főpap beszédét az elhunytakért végzett imával fejezte be, melyben könyörgött az élőkért is, hogy az örök élet hite meg ne fakuljon bennünk, hanem úgy tudjunk élni, hogy Isten országába mind eljussunk.
Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye
Fotó: Koprivanacz Kristóf